Mivel az üzemanyagcelláim továbbra is elég jól bírják, így pár hete hagytam magam behülyíteni (mondjuk sok noszogatás nem kellett) a Fighters Run-ra. A legjobb nőbarátom, aki éppen vad önmegvasításban van a saját testi (és ezzel együtt szellemi-lelki) edzettségét illetően - jegyzem meg nem is sikertelenül, sőt - benevezett rá, én meg naná, hogy csatlakoztam. Egy hosszabb távút Amanda is megcsinált másfél éve egy közös barátunkkal (másik nőbarát), élvezte is nagyon, szóval tudtam, hogy jó buli lesz. 

Így is volt - bár sajnos végül egészségügyi okok miatt PB nem tudott elindulni velem, de nagyon aranyos volt és igen hatékony background-support tevékenységet végzett. Kivitt a helyszínre, visszahozott, szurkolt, szóval minden tőle telhetőt megtett. Szükség is volt minderre, mert visszaemlékezni se tudok, mikor voltam utoljára ilyen mocskos, mint a versenyt követően. A szalmabálák és konténerek megmászása, a vizesároknak hívott sárdagonya, a patakfutás és alagútkúszás bizony mindenfajta kosznyomokat és hámsérüléseket hagyott maga után. Meg egy kibaszott nagy adag  endorfin-dopamin-adrenalin hormonkoktélt, ami éjjel kettőig hatott. Akkor ért véget ugyanis a nővérem szülinapi bulija, amire kicsit összetörve, de nagyon jókedvűen érkeztem.

Igazából olyannyira bejött ez a dolog, hogy már be is neveztem a következőre, ami alig két hét múlva lesz és majdnem 2x olyan hosszú, mint ez. El is kezdtem kicsit edzeni rá, mert nem akarok felsülni - bár így is túlmutat az erőnléti szintemen, de hát másképp elmaradna a kihívás - nekem meg achievement kell. Sőt, ez a race the tube dolog is tetszik nagyon, szóval lehet, hogy az lesz a verseny utáni következő cél.

Voltam siklóernyőzni. Egy 3 napos tanfolyam, amit kedvezményes áron sikerült megcsípni, így nem akartam kihagyni. Korábban sosem foglalkoztam vele, bár mindig tetszett amikor a Hármashatár-hegy fölött láttam a levegőben keringeni a pilótákat. Két napig csak a startot, leszállást, ernyő irányítását gyakoroltuk, aztán a harmadikon felmentünk a Mátrába és olyan 50 méter magasságú dombokról ugráltunk lefelé. Mondanom sem kell, hogy király volt - bár rohadt nehéz is. Alapvetően nem bonyolultabb a biciklizésnél, de rá kell érezni az ízére és ez nehéz olyankor, amikor minden pillanatban más erejű és irányú széllökések érnek. Nincs két egyforma startolás, repülés és landolás, ráadásul szoros összeköttetésben vagyok a rám szíjazott ernyővel, amit kézzel-lábbal-testsúly-áthelyezéssel egyszerre kell irányítani. Természetesen zakóztam párszor, de a nap szépségíjas és leghosszabb repülése is az enyém volt, tehát összeségében sikerként könyvelem el a dolgot. Persze egy extrém sportnál már az is sikernek tekinthető, ha nem harapunk fűbe, de azért ennél kicsit magasabbak voltam az elvárásaim. 

Megismerkedtem egy csajjal (se nem szép, se nem okos és még fiatal is), akinek épp az első nap közben ment gallyra a 2 éves kapcsolata az ugyancsak jelen lévő faszijával, aki így a további napokon már nem vett részt. Mivel eléggé megzuhant, így kicsit bátorítottam - már csak az ernyőzés veszélyei miatt is - és azóta enyhén rám akaszkodott. Egyelőre nem zavaró mértékben és mivel neki is tetszett a repkedés, így a két hét múlva esedékes repetában is érdekelt, ergo már lesz egy ismerős arc is a bandában. Főleg, hogy a barátom, akivel mentem nem remekelt, az oktatók nem is hagyták egyedül repülni, így ő biztosan nem jön a következő alkalomra.

Jó érzés volt valami új dolgot tanulni és bár megerőltető (izomláz, húzódás, zúzódás, stb), de talán épp emiatt élveztem annyira. Megdöbbentő, de egészen természetes érzés a levegőben lenni úgy, hogy közben szinte szerves részed az eszköz, amivel ezt eléred. Minden mozdulatodra reagál és as levegőben szinte súlytalannak érzi magát az ember. Addiktív bír lenni, az hótziher.

... a karosszékből keljenek most fel.

Szóval elkezdtem a korábbiaknál kissé aktívabban mozogni. Mondjuk nem estem túlzásokba, de súlyproblémáim eddig sem nagyon voltak, ráadásul az elmúlt időszakban még fogytam is. Ugyanakkor nem nem ez a lényeg, hanem, hogy valószínűleg egy koala is jobb állóképességgel rendelkezik nálam. Ráadásul Amanda óta a khm... "fekvenyomás" is elmaradt ugye - nem mintha bármilyen indíttatásom is volna a dologra. Valószínűleg ez is egyfajta checkpoint lesz majd. Ha eljutok odáig, hogy bebúgat egy csaj, tudom, hogy alakulok. Amúgy gyerekkorom óta nem vagyok nagy sportember, igaz nem is hagytam el magam soha úgy igazán. Általában igyekszem egészségesen enni, de simán lecsúszik a gyorskaja is olykor, bár hajlamos vagyok a mekiben is salátázni. Amúgy nem agysebészet a dolog, egyszerűen nem kell több kalóriát bevinni, mint amennyit az ember eléget. Ha emellett még mozog is valamicskét, meg figyel rá, hogy ne szénhidráttal lakjon jól, nem lő nagyon mellé. Szóval azt hiszem ha nem is nagyon egészségesen, de aránylag kiegyensúlyozottan élek - pl. nem dohányzom és csak nagyon ritkán iszom alkoholt is.

Aztán elkezdtem Bubizni is. Igen, ez az a bohózatba illő közbringa-rendszer, aminek a bevezetése hosszú évekbe telt és ami már a harmadik tesztidőszaknál jár. No nem azért, mert sok gyermekbetegségből kell kigyógyítani, hanem mert jó magyar módra képtelen a BKK élesíteni - a legkülönfélébb okokból kifolyólag. Szerintem úgy karácsony környékéig még párszor lesz ilyen úgynevezett tesztidőszak-hosszabbítás. Mindenesetre ezeket a jó kis libafos zöld bicókat, amiket általában a dokkolóállomásokon lehet látni városszerte, most ingyenesen lehet használni azoknak, akik jelentkeztek béta-teszternek. Na ilyen vagyok én is. Sőt, mivel teljesítettem a kellő számú tesztcélú kölcsönzést is, így ha egyszer tényleg elindul a rendszer, féléves bérletet kapok. Szóval most ezzel járok melóba, ami napi 2x fél óra tekerést jelent és tekintve, hogy a canga van vagy 30 kiló, így olyan, mintha egy tankot próbálnék lábbal hajtani. Vádli / fenékedzésnek megjárja.

Mivel továbbra is meglehetősen mélyen vagyok, így elég hasznos, hogy némi endorfint tud termelni a szervezetem. Az a jóleső fáradtság, ami egy kiadós izzadás után átjárja az embert, semmihez sem hasonlítható és meglepő mértékű nyugodt elégedettséget okoz. Szex nélkül is. Most persze pótcselekvés, amúgy inkább kiegészítő jellegű (testileg-lelkileg). Már csak egy dögös, szingli edzőcsaj kell és máris lehetőség nyílik a szinergiák kölcsönös kihasználására. ;) Persze csak azután, hogy visszatért az életkedvem és valamennyire összekapartam a jelenleg apró darabokban heverő, ilyetén módon pedig csupán elméletben létező önbecsülésem. 

Van egy macskám. Másfél éves, ivartalanított kandúr - másfél hónaposan került hozzánk. Fekete. Sok törődést igényel: jobb fülére süket, mivel egy polip miatt ki kellett műteni a teljes hallójáratát és a szeme sem tökéletes a herpes keratitis vírus kevéssé áldásos közreműködése okán. Rendszeres gyógyszerezésre, (szem,- és olykor fülcseppre), immunerősítőre, különleges tápra van szüksége és gyakran kell kontrollra járni is vele. Nagyon kedves cica, gyakorlatilag teljesen nélkülözi a macskákra oly jellemző szociopata, felsőbbrendű, unott, passzív-agresszív habitust. Nem sunyizik, nem karmol / harap (csak nagyon finoman, játékból). Szeretem is, bár sosem akartam macskát. Mindig is "kutyás" voltam és egy 50 négyzetméter körüli belvárosi lakást amúgy sem tartok ideális állattartásra alkalmas környezetnek. Viszont egy beteg, legyengült, a hideg elől az autó alá menekülő kölyökállatot nem volt szívem sorsára hagyni.

Amanda (aki gyerekkora óta macskák közt élt, csak mióta összeköltöztünk, maradt ki az életéből a rendszeres cicázás) igencsak lelkes volt - bár eleinte tartott a nehézségektől, így azt mondta, rám bízza, vállaljuk-e ezt a felelősséget? Igent mondtam. Egyrészt évekig szó volt róla, hogy szeretne háziállatot, másrészt épp jókor jött amolyan gyerekpótlóként, harmadrészt magam is úgy gondoltam, hogy ha már elénk dobta a sors ezt a kis elárvultat, fogadjuk be. Így visszatekintve teljesen egyértelmű, hogy én voltam az, aki a végső döntést meghozta az új családtagot illetően - ez pedig fontos részlet, merthogy amikor Amanda lépett, a macskusz maradt. Alapvetően persze nem a fenti ok miatt, de bizonyára ez is közrejátszott a dologban valamelyest. Meg persze az, hogy szerinte a macska hozzám jobban kötődik (kiskorában, amikor a legintenzívebb ápolásra szorult épp nem volt állásom, így én pátyolgattam). Meg aztán a lakásom a kis otthona is, albérletbe pedig nem viheti őt az exem. Meg az anyjához sem, mivel ott van már 3 másik + egy kutya, ráadásul orvosi javallatra amúgy sem szabad összeengedni az enyémet más állatokkal, mivel nem bírná a terhelést a szervezete. Ami a többi macskának nem probléma, mert erős az immunrendszerük, abba az én kis szarom belepusztulna. Szó szerint. Aztán a hirtelen változással járó sokkhatás sem segítene neki, hiszen egy új házban minden ott élő macska feljebb van a ranglétrán és naponta vagy 5x megvernék a többiek. Fejenként. Sérülések, lelki terror, miegymás. Amanda ráadásul külföldre akar költözni - nem viszi magával az ismeretlenbe. A macska tehát maradt, punktum.

Felelősség. Emlék. Kötöttség. Minden olyasmi, amire a legkevésbé sem vágyom. Főleg foglalkozni nincs türelmem vele. Az alapvető dolgokat persze megkapja - ami ugye az ő esetében lényegesen többet jelent, mint egy átlagos kandúrnál - de egyre gyakrabban érezteti velem, hogy nem boldog. Mondjuk ez látszik is rajta. Sokszor levert, nyávog, fel-alá járkál és rosszalkodik - csak, hogy rászóljak és legalább olyankor törődjek vele. A családtagjaim / barátaim többsége szerint meg kéne szabadulnom tőle és odaadni valakinek. Legjobb volna Amandának, aztán ő majd megoldja, ahogy akarja. Ha pedig nem különösebben érdekli őt, engem se érdekeljen, fő, hogy ne az én gondom legyen - mondják. A helyzet az, hogy bár alapvetően hajlanék is rá, de egyszerűen nem tudom ezt megtenni. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy sehol, senki nem gondoskodna a macsekról olyan lelkiismeretesen, mint én - még ha ez mostanában hagy is némi kívánnivalót maga után. Ráadásul ez egy ártatlan kis lény, mit tehet ő arról, hogy az történt, ami? Miért kellene ezért neki (is) szenvednie? Nem vagyok egy nagy holisztikus entitás, de ezt valahogy rossz karmának érzem. Megmenteni, ápolni, majd amikor úgy alakul, hogy nehézséget jelent a létezése, megszabadulni tőle - ez valahogy nem adja. 

Egyelőre tehát várunk. Főleg rám. Ha egyszer végre már kifelé jövök majd a gödörből, talán ez is megnyugtatóan rendeződik. Vagy nem. Állítólag nem lesz egyszerű beadagolni egy új barátnőnek az ex kedvéért befogadott kisállat  jövőbeli szükségszerűségét - ráadásul a harmincas férfi macskával amúgy is necces ügy, ami azért félreértésekre adhat alkalmat. Mindegy, majd átmegyünk a hídon, ha eljutunk odáig. 

Esetleg szétnézek a csinos állatvédők között...

Elég mélyen vagyok. Olyannyira, hogy ha jobban leszek, jelentősebb időt kell majd eltöltsek valami lelki dekompressziós kamrában, hogy ne készítsen ki a szerelmi keszonbetegség. Ahogyan legutóbb tettem, most is előre szólok: mindenki csak saját felelősségére olvasson tovább. Nem vicc, tényleg.

Az elmúlt jó néhány hétben nem sok szabadidőm volt. Amikor Amanda májusban elköszönt (ez így mondjuk nettó eufemizmus, de mindegy), épp külföldi kiküldetésen voltam és bár a hétvégéket otthon töltöttem, de a hétköznapokon tizensokóráztam. Nyártól kezdve aztán az itteni irodában is felpörögtek az események, ez a hónap és főleg az utolsó másfél hét - kiváltképp pedig a legutóbbi hétvége - szép számmal adott tennivalót. Túlóra-hegyek, hétvégézés, miegymás.

Gyakorlatilag nem volt olyan ember (már persze azok közül, akik tudnak a dologról), aki ne hangoztatta volna, hogy milyen jó, hogy ki sem látszom a melóból, hiszen akkor arra fogok koncentrálni, nem pedig a rám zuhant szarkupacra. Mindannyian tévedtek - ezt már korábban is így gondoltam, de mostanra be is bizonyosodott. Miközben nagyjából egy gyűrűsfarkú maki is sztahanovista élmunkás lett volna mellettem, aközben lassú és értetlen voltam, olyan alacsony ingerküszöbbel, hogy sikerült több kollégámat is magamra haragítanom. Mondjuk lehet, az sem volt rám túl jó hatással, hogy bent kb. mindenkinek van párja, akivel épp vadul készülnek a jól megérdemelt nyaralásra, miközben én még a szabimat sem írtam be. Minek? Kivel mennék és hova? 

Ráadásul a megritkult szabadidő miatt azokkal sem találkoztam, akikkel szoktam, így sikerült rendesen befordulnom. Nem, nem a konyhára. Amúgy sokat gondolkozom azon, hogy ez hosszútávon jót tesz nekem, vagy sem? Nyilván nem vagyok rendben, ezt kijelenthetjük, megfelelő társaságban viszont kicsit kizökkenek az érzelmi recesszióból, aminek hatására olyankor kevésbé tartom nehéznek elviselni, amit ilyenkor el kell. A program végeztével és az utóhatások elmúltával aztán szépen dokkolok a "szokásos" helyemen valahol a depresszió és a nihil között. És ez jó. Mármint nem kellemes érzés, de valahogy helyénvalóbbnak gondolom, mint a könnyed és felszínes vidámkodást, amit ugyan képes vagyok magamra erőltetni, de csak nagyon korlátozott ideig és kevés alkalommal. Igazából nem is akarok így viselkedni, mert az eleve meglévő antiszociális személyiségjegyem azért rendesen felerősödött. Ok, tudjuk, hogy rosszabb mindig lehet, de most ezt is leszarom. Egyébiránt teljesen biztos vagyok abban, hogy nem a külső hatások segítségével kell helyreállnom, hanem magamban kell megtalálnom az egyensúlyt, hiszen amíg én nem vagyok stabil, körülöttem semmi nem lesz az.

Ehhez viszont túl kell lendülnöm néhány jelentős akadályon. Pl., amikor bekapcsolom a tévét és meglátom, hogy épp Amanda egyik kedvenc sorozata megy. Vagy mondjuk olyan kaját rendelek, amit rettentően utált. Esetleg amikor előveszek valami olyasmit, amiről tudom, hogy az ő kezében volt használva utoljára. (Nem, nem "arra" gondolok. Vagyis hát a lófaszt nem, arra is). Ezeket a meccseket újra és újra le kell játszanom magammal - nincs is más választásom - és tartok tőle, hogy nem mostanában fújják majd a félidőt... Igazából nem hiszem, hogy az okozott fájdalom enyhül majd, inkább csak megtanulok együtt élni vele és hozzáidomulok. Idővel pedig talán eljutok majd oda is, hogy nem a felkelés utáni első, a lefekvés előtti utolsó és minden harmadik gondolatom lesz ő. 

Figyelmeztetés! Itten mostan némi vinnyogás következik - mindenfajta értelemben véve. Aki nem vevő az ilyesmire, vagy csak nincs kedve elrontani az amúgy legalább tűrhetően jó hangulatát, az most hagyja abba az olvasást.

Én szóltam...

Valamelyik nap ráakadtam egy cikkre a neten, ami listába szedte azt az 5 dalt, amit határozottan nem javasolnak meghallgatásra olyanoknak, akik frissen szakítottak. Mondjuk a tartalma nettó hülyeség volt, mert egyrészt csak gagyi, nyálas, friss zenéket szedtek csokorba, másrészt maximum egy 14 éves érzelmi szintjén lehetett megrázó a felsorolás. Viszont eszembe jutatta, hogy mióta Amanda (nevezzük így) szakított velem, milyen érdekes, új értelmet nyert néhány általam régóta ismert dal - és hát mit mondjak, nem volt valami felemelő reveláció. Főleg, hogy rám / ránk nézve bizonyos esetekben nagyon is találó zenék ezek. Úgy gondoltam tehát, hogy amolyan terápiás gyakorlatként - szembenézve a fájdalommal amit okoznak - magam is listázok 5 olyan dalt, amik úgy rendesen odabasznak. Ennél persze jóval több ilyen létezik, de most ezeket választottam.

5. Nine Inch Nails - That's what I get

A NIN-t amúgy is bírom, az industrial rockot is, igazából csak idő kérdése volt, hogy Trent Reznor valamelyik száma telibe találjon egy bizonyos életszakaszban. Megtörtént. Kár, hogy épp ez és épp most. ("Just when everything was making sense. You took away all my self-confidence.")

4. Madonna - The power of good-bye

Még gimis koromban volt ez nagyon menő dal és nyilván sokan érezték már azóta úgy, hogy hozzájuk szól. Immár én is közéjük tartozom. A melankolikus hangzás és szinte a teljes szöveg és refrén - esetemben (is?) - üt. Durván. ("You were my lesson I had to learn, I was your fortress you had to burn.")

3. Anastacia - Sick and tired

Ez pont tíz éve volt sláger. A kapcsolatunk még abban a szakaszban járt, amikor már összecsiszolódtunk, de még rengeteg minden előttünk állt, így reményekkel telve, optimistán és nagy szeretben tekintettünk a jövőnkre minden szempontból. ("Your heart is in a place I no longer wanna be. I knew there'd come a day, I'd set you free.")

2. Madonna - Jump

Igen, valószínűleg nem véletlenül tart ott Louise Ciccone, ahol. Egy (szubjektív) ötös listába két dallal is beférni  - ehhez nem nagyon van mit hozzáfűzni. Talán csak annyit, hogy ránk nézve ennek a dalnak a szövege is brutálisan és húsbavágóan nyers és találó. Az én szemszögemből nézve ő most valahogy túl jó ebben - sajnos... ("Life's gonna drop you down like the limbs from a tree. It sways and it swings and it bends until it makes you see.")

1. The Cars - Drive

Ahogy az egyik kedvenc sorozatom valamelyik epizódjában mondták erről a dalról: ma már nem csinálnak ilyen zenéket. Ebben lehet némi igazság. Kegyetlenül szomorú és nagyon mélyre húz. ("Who's gonna hold you down, when you shake? Who's gonna come around, when you break? You can't go on, thinkin' nothin's wrong.")

Néhány előny és hátrány a fővárosi nyárral kapcsolatban.

Hártányok:

Meleg. Kilépek az utcára és az első másodpercben letaglóz a hőség, a harmadikban égetni kezdi a bőrömet a nap, az ötödikben pedig megjelennek az első izzadságcseppek rajtam. Mire egy utcasarkot sétálok már úgy ragadok, mint egy Technokolban feloldott Haribo. Póló-farmer kombónál tisztességesebb ruhába öltözni gyakorlatilag felesleges, hiszen nagyjából az ötödik perctől kezdve úgysem hiszi el nekünk senki, hogy a rajtunk levő szettet nem a Vöröskereszt ruhaosztásra szakosodott divíziójától szereztük - fél órája.

Szag. Én nem tudom miért okoz problémát egyes (nagyrészt hím) fajtársunk számára, hogy az Úr 2014-ik esztendejében ne árasszanak magukból penetráns bűzt. Nem bűn, ha valaki szagosabb az átlagnál, csak tessék akkor naponta kétszer fürdeni, meg az oldszpájsztól a zsivansiig bármit és mindent magukra locsolni a köz érdekében. És nem csak az oroszlánszagról van szó, de az a helyzet, hogy a meleg miatt megnövekedett kipárolgás okán érezni ám, hogy valaki mondjuk fél liter narancslével, vagy egy felessel (opcionálisan + császárszalonna + hagyma kombó) indította a napját.

Klíma. Vagy jégverem, vagy nem érezni a hatását, vagy csak nincs kipucolva / fertőtlenítve - amire persze csak két nappal később jövök rá, mikor influenzás tüneteket produkálok hála a kis legionella baciknak. Ez egyébként 90%-ban a BKV járatain viszonylatain szokott előfordulni, mivel az a harmadik leggyakoribb klimatizált hely, ahol megfordulok, de a legkevésbé karbantartott. Tömegközlekedve érdemes mindig figyelni a dohos, pápusztaira hajazó bukéra, ami a klímából árad és sosem jelent jót...

Előnyök:

Ruha. Illetve annak részleges hiánya - lányokon. Közismert természettudományos megfigyelés, hogy tavasszal valahonnan előkerülnek az addig talán téli álmukat alvó szép nők, akik nyárra csodálatosan kiteljesednek. Igen, ez az évszak a legális stírölés időszaka, amikor még napszemüveget sem kell feltenni ahhoz, hogy legeltethessük a szemünk egy-egy kitűnő perspektívát kínáló, kivillanó dekoltázson, hason, vagy épp combon. A magam részéről ugyanakkor a csupasz vállakat, bokákat és lábfejeket kedvelem leginkább.

Program. A jó idő sok szabadtéri időtöltéssel kecsegtet a fesztiválozástól a kertmozin át egészen az evésig - hiszen mennyivel kellemesebb dolog a szabad ég alatt vacsorázni egy kávézó terszán, mint lámpák által bevilágított, zajos és kajaszagú helyiségekben. Ha pedig épp valami sportesemény van (olimpia vb, eb), nagyon kellemes beszélgetős-szurkolós-ismerkedős szituációk kerekedhetnek az óriás kivetítők vibráló fényében.

Zivatar. Ez amolyan kattanás nálam. Kicsi koromtól fogva kedvelem a hirtelen nyári felhőszakadásokat és gyakran kint maradtam a kertben, hogy a lehető legközelebbről éljem át az ijesztő villámlást és dobhártyaszaggató dörgést. Talán a sok elektromos töltés, ami ilyenkor a levegőben van, valahogy engem is felvillanyoz. Vagy csak magával ragad az a döbbenetesen elemi erő, amit a természet képes produkálni. És ugyan ritkán fordul elő, de amikor az égi koncerttel együttjáró zápor is langyos, az igazán frankó dolog.