Mivel az üzemanyagcelláim továbbra is elég jól bírják, így pár hete hagytam magam behülyíteni (mondjuk sok noszogatás nem kellett) a Fighters Run-ra. A legjobb nőbarátom, aki éppen vad önmegvasításban van a saját testi (és ezzel együtt szellemi-lelki) edzettségét illetően - jegyzem meg nem is sikertelenül, sőt - benevezett rá, én meg naná, hogy csatlakoztam. Egy hosszabb távút Amanda is megcsinált másfél éve egy közös barátunkkal (másik nőbarát), élvezte is nagyon, szóval tudtam, hogy jó buli lesz. 

Így is volt - bár sajnos végül egészségügyi okok miatt PB nem tudott elindulni velem, de nagyon aranyos volt és igen hatékony background-support tevékenységet végzett. Kivitt a helyszínre, visszahozott, szurkolt, szóval minden tőle telhetőt megtett. Szükség is volt minderre, mert visszaemlékezni se tudok, mikor voltam utoljára ilyen mocskos, mint a versenyt követően. A szalmabálák és konténerek megmászása, a vizesároknak hívott sárdagonya, a patakfutás és alagútkúszás bizony mindenfajta kosznyomokat és hámsérüléseket hagyott maga után. Meg egy kibaszott nagy adag  endorfin-dopamin-adrenalin hormonkoktélt, ami éjjel kettőig hatott. Akkor ért véget ugyanis a nővérem szülinapi bulija, amire kicsit összetörve, de nagyon jókedvűen érkeztem.

Igazából olyannyira bejött ez a dolog, hogy már be is neveztem a következőre, ami alig két hét múlva lesz és majdnem 2x olyan hosszú, mint ez. El is kezdtem kicsit edzeni rá, mert nem akarok felsülni - bár így is túlmutat az erőnléti szintemen, de hát másképp elmaradna a kihívás - nekem meg achievement kell. Sőt, ez a race the tube dolog is tetszik nagyon, szóval lehet, hogy az lesz a verseny utáni következő cél.