Faszkivan. De tényleg. Kiszakadt az alsóm. Aztán, hogy az ezres fordulatszámú centrifuga, vagy az idő vas foga okán lett ilyen koszlott, meg nem mondom. A nem rendeltetésszerű használatot viszont kizárhatom - ez is valami.

Faszkivan. A sokáig atombiztosnak gondolt szerelmi életem egy fukusimába oltott csernobilként végezte. Romeltakarítás és a károk felbecslése folyamatban - tízakárhány év után ezek a dolgok bizony időbe kerülnek. Főleg, mivel az élet egyik sajátossága, hogy onnan kapsz sallert, ahonnan a legkevésbé számítasz rá. Extra élettapasztalat-pontokért pedig anyagi nehézségek is járnak a lelkiek mellé, amolyan egyet se kér, kettőt kap ajánlat - jó, mi? Amennyiben létezik némi korreláció a gondok száma / természete és a célszemély vonatkozó képességei között, úgy feltételezem, hogy középhaladó szinten járhatok az önismereti és akadályleküzdési együtthatómat illetően. Épp ezért az már nem is meglepő, hogy további járulékos veszteségként a ripityára tört önbecsülésemmel is módom lesz elbíbelődni.

Természetesen sokan kerültek már hasonló szituációba és természetesen pont leszarom, mivel egyrészt nincs két egyforma helyzet, másrészt (az elsőből adódóan) nem igazán segít a saját nyomoromon ha másét hallgatom. Léteznek ugyan irányok, amiket érdemes követni, de a hangsúly inkább az improvizáción van. Főleg, mivel nem sok tapasztalatom van abban, hogyan dolgozzak fel olyasmit, ha kilép egy olyan személy a közvetlen környezetemből, akivel együtt töltöttem eddigi életem 40 százalékát.

Ráadásul ha sok családtag / barát / ismerős tud a dologról, az ember egyszercsak fuldokolni kezd a kéretlenül, de jó szándékkal özönlő életvezetési tanácsok mennyiségétől. Érdekes megfigyelésem, hogy minél kevésbé autentikus valaki a témában, annál meggyőzőbben próbálja az általa üdvözítőnek vélt megoldást propagálni. Az olyan tények persze nem zavarják, hogy a szereplőkről, vagy a kiváltó okokról csak nyomokban van empirikus tapasztalata és emiatt nagyjából egy másik dimenzióban percepcionálja a történteket.

Sebaj, tisztában vagyok azzal, hogy alapvetően egy egyszereplős kamaradarab az enyém: én vagyok a rendező, a főszereplő, de a kellékes és a takarító is. Főleg ez utóbbi. Ráadásul kissé olyan ez az egész szituáció, mint egy rozzant, lelki labirintus, aminek a közepébe pottyantam. Sokfelé el lehet indulni, de könnyű falakba ütközni, csapdákra lépni, a struktrurális veszélyekről nem is beszélve. Lesz olyan ösvény, ami úgy tűnik, mintha tartana valahová, pedig a nagy büdös lópikulát. Máskor pedig az első ránézésre életveszélynek tűnő út vezethet el a következő checkpoint-hoz. Reményeim szerint azzal, hogy amolyan terápiás jelleggel leírom a gondolataimat, segítek valamicskét magamon, hogy ebből a lepukkant, sok szintű útvesztőből egyszer kijussak.

Előfordulhat, hogy néhányszor újra kell kalibráljam magam, ki kell lépjek a komfortzónámból, vagy bizonyos viselkedési mintákat el kell hagynom. Ez bizonyára nem lesz mindig könnyű, de életem csip-csup eseményeihez való hozzáállásom - legyen az cinikus, optimista, vagy épp racionális - alapvetően befolyásolja az eredményességet. Én pedig a mindennapok vicces, vagy épp szomorú gondolatait és történéseit pötyögöm majd ide.